Kortárs Művészeti Fórum. Egy művészeti program indult az Almássy téren - 1984-ben

1980-as évek elején, közepén egészen más idők voltak, mint most..Erre a fontos időszakra sokan sokféleképpen emlékezhetnek. Nem is szeretnék ehelyütt megfellebezhetetlen dolgokról írni, éppen csak feleleveníteni próbálom mindazt, ami akkor az Almássy téren történt.

Egy szubjektív megjegyzéssel kezdeném

1980-as évek elején, közepén egészen más idők voltak, mint most. Bár erre az időszakra sokan sokféleképpen emlékeznek. Talán ma is abban a meggyőződésben, hogy mindenre pontosan és jól emlékeznek. Mert jelen voltak, mert tanúi voltak a „dolgoknak”. És a tanúk hitelesek. Pedig az emberi emlékezet - sokszor még akaratunk ellenére is – szigorúan válogat, amelyben egyes események kiemelkednek, nagyobb hangsúlyt kapnak, más helyzetek, történések pedig elhalványulnak, elvesznek. Leginkább aszerint, hogy ott és akkor mit tettünk, és persze aszerint is, hogy jelenünkben mi a helyünk a világban. Én nem szeretnék megfellebbezhetetlen dolgokról írni, nem hiszem, hogy az elkövetkező pár sorral a méltó helyére tudnám tenni a Kortárs Művészeti Fórum programját. Mindezek miatt az elkövetkezőkben inkább szubjektív szeretnék maradni, és éppen csak feleleveníteni próbálom mindazt, ami akkor az Almássy téren történt. Elfogult vagyok. Semmiképpen nem törekszem tehát arra, hogy kerek, objektívnek látszó képet próbáljak ábrázolni erről a számomra oly fontos és emlékezetes időszakról, főképpen pedig írásom tárgyáról.

A nyolcvanas évek közepén már hangosan csikorogtak a társadalomirányítás fogaskerekei. Egyszerre, szinte egy időben, különféle szinteken és formában jelentek meg az emberek között azok a nyíltan és burkoltabb formában megjelenő igények, hogy komolyan változtatni kellene. Másként kellene működtetni a világot. Valamit feltétlenül másként kellene csinálni. Annyi minden kérdőjeleződött meg ebben az időben… Azért előre nem lehetett még semmit sem látni. De mintha éledezni, megelevenedni kezdett volna a világ.

Sokféle ember élt akkortájt is elégtelen önkifejezési lehetőségek között, pedig tehetsége, teljesítménye, esetenként csupán ambíciója okán sokszorosan nagyobb nyilvánosságot, fórumot érdemelt volna. Azt élhették ők nap, mint nap meg, hogy mindarra, amit produkálni tudnak, nincs szükség, sőt rájuk sincs szükség. Finomabban szólva, nem tartanak rájuk igényt. Nem mindenki viselte ezt egyformán. Ami teljességgel érthető, hiszen mindehhez a valószerűtlen karanténhez gyakran nem fűződött értelmes magyarázat. A sokféle forrásból táplálkozó előítélet, a rejtőző ellenérdek és a túlműködő ideológia egyaránt hozzájárulhatott mindehhez a szinte feldolgozhatatlan élményhez. Sokan nem is hagyták magukat, hanem egyre nagyobb elszántsággal működtek, és alternatív nyilvánosságot kerestek és találtak maguknak. És ahogy minden mással megtörtént, alaposan összekeveredtek a dolgok. A kultúra, a művészetek területén mindenképpen.

 

Plánum – egy héten át

Igazán senki nem tudhatott semmit addig, amíg el nem látogatott 1984. november elején a Plánum fesztiválra, az Almássy térre. Egy hét volt a legjavából. Sűrítménye volt mindannak a sokféle, a művészetek határára sorolt megnyilvánulásnak, amit a közelben és távolabb (itthon és külföldön) egyáltalán el lehetett érni, ami kilógott a nagy átlagból, ami – értékétől függetlenül - nehezen vagy egyáltalán nem talált utat a maga közönségéhez. Éppen időben. Hiszen a Plánum régóta készülődött. „Mert volt egy tervünk, egy plánumunk ezelőtt két évvel. Amiért sokan dolgoztunk, hogy olyan tisztán és olyan erőteljesen lépjenek elő ezek a művek a homályból. A fesztiválnak a lényege tehát olyan művek találkozása a közönséggel, amelyeknek néha nincs meg a fóruma.” – írta róla egyik megálmodójaként, szervezőjeként és közreműködőjeként Mártha István. [1]

A Plánum fesztivál programja hat napon át naponta hat-nyolc különféle koncertet jelentett, amelyet kísérleti filmekből legalább tizenhat óra vetítés, vagy ötféle képzőművészeti kiállítás, különféle performance-ok és akciók tették teljessé. Mindvégig az volt az érzésem mégis, hogy igazán senki nem láthatta át az egészet. A közönségnek valahogy teljesen másként kellett ide eljönnie, mint az szokás. Így, utólag, azt hiszem, talán a legtöbbet az a látogató vihetett el a Plánum fesztiválról, aki nem egy vagy két konkrét programon akart részt venni, hanem magára az eseményre volt kíváncsi és jelen akart lenni az egészen. Aki a kapukon kívül tudta hagyni a külvilágot, és magába tudta fogadni mindazt az inger-gazdag sokféleséget, amivel egyáltalán találkozni tudott.

Mert különben a Plánumon könnyen lehetett furcsálkodni. Olyan programok voltak itt ugyanis, amelyek alapjaiban vitattak el konvenciókat, bevett befogadói szokásokat. Harsogó extrémitásukban ugyanakkor mégsem a megszokottól való eltérés volt a fontos, hanem a kifejezés, a kifejezés eszközeinek a keresése. A Plánum fesztivál meglehetősen gazdag, színes programot kínált, egy sor eredeti, ritkán vagy soha nem látott bemutatóval, ami miatt, benyomásom szerint, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy az akár avatatlan, de fogadókész látogatót magával ragadja, és kivételes élményt teremtsen számára.

A teljesség igénye nélkül, no meg emlékeztetőül következzen az eseményekből némi ízelítő: Paul Panhuysen – Johan Goedhart: Hommage’a Franz Liszt – koncert az átriumban, mégpedig úgy, hogy zongora lógott be a tér közepébe. A zongorát tartó, feszítő kötelek, mint húrok megszólaltatva, a magnóra kevert hanganyaggal együtt ebben a térben, sajátos zenei élményt okoztak nekünk.

Faragó Béla: Seiko. Az én faliújságom (1984), Appendix – zene 100 kvarcórára, 24 írógépre, magnetofonokra, diavetítőkre, fényképezőgépekre, zenészekre és nem zenészekre, valamint karmesterre

Amadinda ütőegyüttes: Quartetto (Steve Reich), Pano Phase (Sáry László), Kotyogó kő egy korsóban (Iannis Xenakis)

Melis László: Maldoror énekei

Frederic Rzewski: Christian Wolff - Preludes I-II., Cardew – We sing for the Future, F. Rzewski – Ballads

Szemző Tibor: Koponyaalapi törés

Forgács Péter: A Fekete Lyuk

Jiri Stivin: Szólóest

Steve Reich: Tehilim (Zsoltárok)

Szirtes János: Csodaszarvas – performance az uszodában. Tutaj a víz felszínén, rajta fekete lepel, négy nyíláson keresztül karok mozogtak összhangban vagy éppen „vitában” a zenével. A víz alól pedig, gégecsövön keresztül kiadott és hangosított hangokat, zajokat hallhattunk.

Dukay Barnabás: Kompozíció egy hangra (12/12)

Remko Scha: The Machines (A gépek) – Fa keretekre gitárokat rögzítettek, amelyeket fúrómotorok segítségével szólaltattak meg, távolról.

Druga Nova Muzika: Katarina Miljakovic – a másmilyen Új Zene Köre Belgrádból minimál zenével.

Gajan Uttejak Mandal – „klasszikus indai zenei kompozíciós elvekkel komputereket használva, próbálnak nyitni egy új zenei nyelv irányába.”[2]

Eric Satie: Vexation – a Tükör teremben - „A mű egy dallam két variációjának 840-szeres ismétlése 23 órán keresztül. A négy zongorista (Dukay Barnabás, Faragó Béla, Mártha István, Szegedi László) természetesen váltotta egymást az előadás folyamán, mint ahogy a számláló bizottság tagjai is, akiknek a feladata az ismétlődések regisztrálása volt.” [3]

Kiállítás volt az egész épület belső felületén. „… több mint 100 külön az erre az alkalomra készített kép szerepel: Ádám Zoltán, Bak Imre, Birkás Ákos, Bullás József, Erdély Miklós, Forgács Péter, Galántai György, Koncz András, Maurer Dóra, Mengyán András, Méhes Lóránt, Mazzag István, Nagy Péter, Nádler István, Nyári István, Sóskuti Tibor, Szirtes János és Vető János munkái.” [4]

Kiállíthatott még Nyári István Róka szobrával, Galántai György hangképzésre alkalmas fém-mobiljával, és láthattuk a sokféle képzettársításra alkalmas „Beteg ház”-at, amelyet öt építésztervező, egymástól függetlenül hozott létre.

 

Ami utána jött

Az Almássy téren a Plánum fesztivállal éppen csak elkezdődött az a sajátos művészeti kezdeményezés, amelyről a feladattal megbízott dr. Chikán Bálint a következőképpen fogalmazott: „Hisszük azt, hogy … a művészek, ha más-más médiumokkal dolgoznak is, a kifejezett gondolat, az alkotói szándék tekintetében rokonítható alkotásokat hoznak létre. Az összehasonlíthatóságot az új kifejezési formák keresése, a művészet kontinuitásának elfogadása, s ez által az előadók értékteremtő tevékenységének megújítva megőrzése adja. Kortárs művészetünknek nem a már-már biztosan klasszikussá váló értékeiről adunk információt, hanem a fiatal vagy fiatalnak mondott alkotók eredményeiről, tevékenységéről, új útjairól szólunk. A Kortárs Művészeti Fórum törekvése éppen az, közönséget szerezni a mindenkori fiatal nemzedéknek, s ezáltal támogatni a mindig új alkotói szándékot.” [5]

A fesztivállal egy időben a Kortárs Művészeti Fórum létrehozására és működtetésére egy külön munkacsoport alakult az Almássy téren dr. Chikán Bálint, Ablonczy Anna, Starkbauer László, Simon Zsuzsa és Szabó András részvételével. Az irányok meghatározását, majd az egyes feladatkörök felosztását követően azonnal a programok szervezésébe kezdtünk. A nagy tempót a Plánum fesztivál által felerősített várakozás diktálta. Magasra került a mérce, és mi meg kívántunk felelni annak. Hamar kialakításra került egy kiállítási terv és megrendezésre került ennek a jegyben az első kiállítás, a Szentendrei Grafikai Műhely kiállítása, amelyet egy fotókiállítás, majd Cseszlai György szobrász, Mulasics László és Sebestyén Zoltán festők kiállítása követett.  Négy egymáshoz közeli napon megszerveztük az Új Irodalom Pódiuma első programjait is, először Kőrössi P. József és Zalán Tibor estjét, majd Nádas Péter estjét és Esterházy Péter estjét követően Szilágyi Ákos és Hajnóczi Péter estjét láthattuk. Az Új Zene sorozat márciusban a Macumba együttes koncertjével indult. A Fiatal Művészek Fesztiválját és egy Nemzetiségi Ifjúsági Találkozót követően pedig, szeptemberben Kósa Gábor estjével ismét folytatódott az Új Zene sorozat. Az Új Irodalom Pódiuma keretében találkozhattunk még Osztojkán Béla, Csordás Gábor, Nagy Gáspár, Tóth Erzsébet, Ószabó István, Csengei Dénes verseivel és írásaival. Sőt decemberben megszervezhettük a vidéki irodalmi folyóiratok fórumát is. Poetry címmel vizuális költészeti kiállítás volt november elején, amelyet Day Art nemzetközi képzőművészeti kiállítás követett. Az Új Zene sorozat keretében hallhattuk a 180-as csoportot, az Új Dimenzió együttes koncertjét, Mártha István kamara estjét, a miskolci Új Zenei Műhely hangversenyét, és decemberben a Régi Zene Mikulást, később pedig Hollós Máté, Sugár András és még mások zenéit. A késő őszi Művészeti Főiskolák hetén új művészeti ágként színházi, sőt opera bemutatóban is részesülhettünk.

1985-ben, a nagy lendülettel megszervezett harminckét különféle rendezvény révén, a Kortárs Művészeti Fórum a közönség számára egyértelműen bemutathatta szerteágazó tevékenységét, és tisztes igyekezetével bebizonyította, hogy valóban képes közönségképes fórumot teremteni az érintett művészek műveinek. Pedig ezeknek a programoknak a megszervezése nagyon nagy munka volt. Hiszen nem csupán a megfelelő program megtalálása volt a nagy próbatétel, hanem az is, hogy hiteles partnerként elfogadtassuk a Kortárs Művészeti Fórumot az egyébként alapvetően csalódott és talán túlzottan is érzékeny alkotókkal. Kétségtelen, hogy a Plánum fesztivál révén könnyebb volt érthetővé tenni a Kortárs Művészeti Fórum törekvéseit. Mégis talán a legtöbb azon múlott, hogy miképpen sikerült meggyőző és kifejező programokat találnunk ahhoz, hogy az érintett művészeti világ - alkotó és közönsége - számára hihetővé váljék: valóban lehetséges sikeres fórum az új, az alternatív művészeti élet számára is. Igen, így utólag azt érzem, mindez – legalábbis egy időre – sikerült. Egyik másik programot sikerült igazi, emlékezetes eseménnyé tenni, alkotója és közönsége elégedettségére. Hogy aztán a művészeti kritika az egyes alkotásokat a tollára tűzhesse. Bele is tettünk minden apait és anyait. Semmi nem maradhatott ugyanis a megszokott megoldások között, sok múlott azon, mennyire vagyunk képesek megvalósítani az időnként komoly igényekkel fellépő alkotók elképzeléseit.

És a program – úgy látszott – folytatódni fog… Mert a kezdeményezés egyértelműen, várakozáson felül jól indult – mindez talán a program kiötlői számára is meglepetésként hatott.

Ezt a tempót a következő években is tartani akartuk, mert azt szerettük volna, hogy tovább olvadjon a művészek és produktumaik körül a bizalmatlanság, hogy tartósan, igazi művészeti fórumot teremtve, valódi megmérettetési lehetőséget – közönséggel, művészeti kritikával - sikerüljön a számukra kialakítanunk.

 

Milyen volt a fogadókészség?

Utólag az volt a benyomásom, túl hamar megszűnt a lelkesedés a Kortárs Művészeti Fórum körül. Már nem lehet tudni, milyen módon alakult volna ennek a kezdeményezésnek a sorsa, ha nem az Almássy téren jön létre. Ha egy külön, erre a célra kialakított épületben kapott volna helyet, biztonságos személyi és költségviszonyok között. Így utólag alakulhatott volna talán másképpen is… Például, ha erről a kezdeményezésről az alapítók (finanszírozók?) – ha már felkavarták az állóvizet - hosszabb távra gondolkodnak, ha valóban intézményesíteni is szerették volna mindazt, amibe oly hirtelen belenyúltak…

Mert a fogadókészség igazából vegyes volt. No nem a hirtelen fórumot kapott alkotók és közönségük számára, hanem inkább a program – mai kifejezéssel – menedzsmentje számára. Az egyik oldalon lassan igazolódni látszott a várakozás, hogy a Kortárs Művészeti Fórum révén lehet még elmondani, megmutatni azt, amit közölni szeretne egy pályakezdő és mellőzött alkotó. A másik oldalon pedig egy pillanatra sem szűnt a bizalmatlanság, a kételyek, az átpolitizált előítéletek – hiszen tele volt problémás alkotóval, „érthetetlen” produktumokkal. Lehet, hogy a Kortárs Művészeti Fórum ideje korán jött létre, mert amikor éppen csak létrejött, és megtalálta a szerepét, gyorsan „el is fogyott körülötte a levegő”.

A kezdeményezést, vagyis a Kortárs Művészeti Fórumot befogadó Almássy téri Szabadidő Központ nagy feladatot vállalt magára. Nem csupán ki kellett szolgálnia a meglehetősen igényes művészeti eseményeket, hanem a meglevő, mindennapos tevékenységéhez kellett azokat igazítania. Akinek van egy kis tapasztalata a közművelődési intézmények világában, az talán el tudja képzelni, hogy mivel járhatott mindez, Nem is volt csoda, hogy ez a kivitelezésben kétség kívül komoly elvárásokkal járó feladat a körülményeiben és szervezettségében nem éppen optimális intézménynek különösen nagy erőfeszítéssel járt. Nem csupán a Fórum munkatársai végeztek intenzív munkát tehát, hanem az intézmény különféle alkalmazottainak gyakran kellett többletmunkát végezniük. Mindez a szervezeten belül kisebb feszültséget okozott, és talán meg is osztotta az intézményben dolgozókat. Ráadásul az Almássy téren, az alkalmazottak egy része egyszerűen értetlenül nézte a számára furcsa artisztikus megnyilvánulásokat. Akárcsak az intézmény „hagyományos” látogatói, akik mindvégig elkerülték a Fórum rendezvényeit…

A „helyi érdekek” nem sokat segítettek a Kortárs Művészeti Fórum befogadásában. Hiszen messze a konvencionális kerületi kulturális igényeket meghaladó program volt, amivel kapcsolatban nehezen minősíthető felvetés volt az, hogy az intézményben szervezett kortárs művészeti megnyilvánulások vajon milyen körben, hány hetedik kerületi embert érdekelhetnek. Mintha a hetedik kerületben közel és távol sehol nem lett volna elérhető a környék igényeire jobban rímelő kulturális intézmény és önfeledt szórakozást kínáló objektum…

 

A végjáték

A nagyjából kétesztendei működést követően a Kortárs Művészeti Fórum elköltözött az Almássy térről. Annak ellenére, hogy kifejezetten jót tett az Almássy téri Szabadidő Központ – mai kifejezéssel - arculatának az, hogy a falai között működhetett. Bármennyire voltak ígéretes megnyilvánulások, bármennyire hozott alkalmanként e művészeti megnyilvánulások optimumán tisztes közönséget, nem kellett ide: nem kellett a kerület kulturális irányítóinak, nem kellett a hagyományos kulturális fogyasztásra „hangszerelt” ifjabb és idősebb közönségének és nem kellett a háznak sem.

Sok és sokféle ember munkálkodott a két év alatt azon, hogy a Kortárs Művészeti Fórum révén létre jöhessen a nehezen el- és befogadott fiatal művészek érték teremtő törekvéseit, az összehasonlíthatóságot és az új kifejezési formák keresését lehetővé tevő találkozási hely, fórum. Tevékenysége – ma is úgy látom - valóságos hiányt pótolt, és máig emlékezetes művészeti események létrejöttét tette lehetővé. Sok művész kaphatott a segítségével értékelhető visszajelzést, és vele indíttatást, hogy érdemes tennie a dolgát.

A Kortárs Művészeti Fórum elköltözött, majd további egy, másfél esztendei működést követőn megszűnt. Azóta is sajnálom.